Az éj kérge mögül kibújik a Hold,
magával hoz sok szép, régi álmot,
elmesélem neki, mennyire hiányzol,
ő meg csak legyint, majd magához karol.
Szófoszlányok árnyai hullnak repedezve,
ajkam vérbő szirmaiba már nem kapaszkodnak,
szívem lármája küszködik a csönddel,
hangokat ígér hangtalan szavaknak.
Acélhúrokat tépek ki a szélből,
ásít a hideg, minden mozdulatlan,
nem látok semmit a remény fényéből,
sötétben kuporogva, elsírom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése