Koós-Kovács István - Szerelem

Egyetlen szürke szó vihetné meg a hírt neked:
  szeretlek.
Talán megértenéd, mi van benne s mögötte, hiszen
  akár a föld
virágot, folyót, hegyet, egy egész mindenséget
  jelent, megmondaná
ez a szó is, hogy mostanában megbűvölők szemem-
  nek a hideg,
csillagos éjszakák s hogy nélküled hajtófát sem
  érne az élet.
Áradva szólok hát veled, hogy beszélek, miként a
  szerelmesek.
Egyszer futólag említettem: több vagy te minden
  javaknál, hírnél
s ha eltűnnél, bennem a világ s az Isten halna meg.
  Mondtam
Azt is, hogy kerek hat éve most látom először
  áldottnak, jónak
ezt a keserves, híres világot s hogy az érdem ezért
  a tied.
Olyan vagy te, akit csak költő és Isten álmodhat
  le a földre
s látod, ott esett a baj, hogy most mégis úgy
  akarlak, mint
egyik madár a másikat, folyó a patakot s hímport
  a virág.
A rajongás s a csoda szobraként őriztelek volna
  magamban,
de most affajta szavak rajzanak körül: pénz,
  megélhetés, hivatal,
villanyszámla, két-három szoba és tűzifa. Szép
  szavakkal keresem
A kenyérrevalót, látástól-vakulásig, törődöm
  szerkesztőségi
robotban s hogy leszek-e valaki, fut-e kenyérre,
  mostan még titok.
Inkább kell a sport, hóbort, mint a vers s a könyvbe
  zárt emberek
S az is eszembejut, hogy mainapság rosszul megy
  az erdők madarainak
S pucéron marad minden mezei liliom. Mit akar-
  hatnék hát veled,
akinek otthon szépen kitervezték a hat-hét szobát
  és hogy
jövendőbelid oldalán nem fognak elseje táján
  vízdíjas, fűszeres
és mészárszékes gondok bántani? Nem én vagyok,
  a világ a különös
és ezért kerüllek én, mint hazátlan kutya, már két
  hete. Látod:
én hegynek születtem, hogy fák gyökereit fogjam
  erős viharban
és dermedt őzeket bújtassak tenyerem alá vad
  villám elől
és akaratom máglyatüze most mégis gyufában
  lobban el.
Úgy akartalak volna nézni téged, mint égő vetését
  feljáró gazda,
verni szíved zengő harangját, hogy hízelgő szavára,
  mint a
fáradt ennivágyók a déli ebédhez, menjünk már
  haza. Két kigyúlt
napraforgó szemed napja akartam volna lenni,
  hogy rádlocsoljam
tüzes nyári hevem. Jó, puha kenyered akartam
  volna lenni, hogy
naponként törj belőlem egy-egy kövér, jóízű falatot
  s most mégis
idebenn, idebenn, ahol nagyon akartalak, csupa
  csendesség, csupa árnyék.
Ma még ez a szürke szó vigye meg neked a hírt:
  szeretlek,
holnap már úgyis temető a szívem s te vagy benne
  a csend.