Mennyi ismeretlen könny-utat jár be
a soknevű fájdalom,
s mennyi új ránc rakódik a síró szemhéjakra.
Hány őszezüstös csepp vonaglik
a megremegő ajkakon,
melyeknek visszafojtott kínjait,
minden újabb életnap, sír-mélybe tiporja.
Mennyi lélek esdekel a templomok kövén,
felszaggatott sebekkel és vérző imakönyvvel,
hogy áldatlan fohászuk elgyengült szava
meghallgatást nyerjen,
mert a záporként aláhulló könyörgő könnyek
üzenetbe foglalt gondolatait nem érzi át más,
csak a megroggyanó lábon járó, fáradt arcú Isten,
kinek szíve tájékán már savként maró foltot hagy
az emberi közömbösséggel telített
átkot hordó jellem.
Miért felejtődik el némely ember tudatából
az-az értékkel nem mérhető szeretet-érzés,
mely visszaadná az elveszettek
széthullt reménységét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése