Csillagképbe rajzolnálak,
S azt lehoznám az égről,
Gyöngyhalászok összes kincsét
Sötét tengermélyből.
Törékeny gyöngyöm mind szétgurult az égen,
De csillaghálód szálaiba betévedtek szépen.
Régen izzó üstökös keringett a térben,
Fantom-módra parázslott fel néha a kékségben.
Finoman szűrt csillagpor gyújtotta be aztán,
Így szállt alá meteorként egy tavaszi éjszakán.
Sima víztükörnek így lett hullámzása,
Hullámzásban ébredt csendes morajlása.
Fénypászmák törése, habok örömtánca,
Gyötrő kétségeknek elpattanó lánca.
Rég a mélyben búvó, remegő kőkagyló,
Páncélját bezárva sötétben álmodó.
El volt ő ott rejtve,
Némán elsüllyedve,
Nem látott már fényt sem,
Az iszap eltemette.
Lábak nélkül sajnos nem úszott felszínre,
Szárnyak híján ezért nem repült messzire.
Így élt ott lenn egyedül, a tenger fenekén,
Drága, fénylő gyöngyét magában őrizvén.
De jött a zuhanó kő rég várt csobbanása,
Páncélt összezúzó álom-varázslása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése