Láncként fonódnak egymás után a percek,
Hegyről legördülő kő az idő,
Szakadékba zuhan, és én álomba.
Kitárt karjai fáradt szememnek üzennek,
Az éj királynője álmot szőni jő,
Csak röpke pillanatra látom ma,
Mert érkeztének zajára lehunyom szemem,
S amit látok a való világtól távol eső helyen,
Az a Csoda és a Remény gondolatok hátán,
Angyali teremtések táncolnak velem,
Aranytálból édes mannát eszem,
S lelkem már érzi, soha nem maradhat árván.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése