Egymaga
áll az ember ott
az út végén a végső órán
a lelke mélyén, felhők fölött...
Mennyi könny rejtőzik láthatatlan,
sok-sok néma, döbbent csend mögött?
Mennyi hull titokban sok magányos
sejtés, érzés, félelem és tettek között?
Hány dimenzióban kell élnünk, hogy
egyszerre legyen rend a káoszban?
Mi minden forog kockán, ha csupán
egyszer is elveszünk e zűrös világban?
Mert életünk mindig a magunk világa,
hiába vannak körülöttünk, ha van, ki megért,
mert embernek lehet párja, társa, családja...
Másnak ismeretlen, kiknek többnyire nem célja,
hogy idegenért zsebkendőjét telesírja.
Mindenki a maga keresztjét hordozza,
bár mindnek más súlya, nagysága,
nem számít. Az utolsó percben
legbelül mindenképpen
ott áll az ember
egymaga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése