Van úgy, hogy messzire mennél
nem jó itt, gondolod,
S néha már nem kell, ami fontos,
tűnnek égő alkonyok.
Idegen csönd marad s abba sem
lehet beleszokni. Hirtelen
odaköszönsz az ácsorgó fáknak,
lomb madaraknak, s a fejed lehajtod,
míg elvonulnak a teaízű nappalok,
később sem jön a meglepetés,
csak vársz egyre, a szép kevés,
válladra kapod az estet, beburkolózol,
majd én homlokod halkan megcsókolom
s gondolatban eléd futok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése