Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
és nem is keresgélek már tovább.
Ha volna még türelmem, felkutatnám
mosolya virágosabb válfaját
új asszonyarcokon. De - furcsa módon -
ma már a mosolyánál fontosabb,
hogy mosolytalansága sem kietlen
s hogy könnyei sem vádlón hullanak.
A bánata tehát kicsit se bántó,
ha tőlem szenved is - nem ellenem,
fájdalmának nincs támadó iránya,
csak tiszta súlya. Ezért szeretem.
Áldozatot hoz? Nem. Csak tudja jól, hogy
az önvád - mit szívembe keltene -
egyensúlyom emésztené el s akkor
néki is felborulna mindene.
Hát így vagyunk. Önzés önzést kímél, mert
eggyé igézne fél harmóniát.
Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
és nem is keresgélek már tovább?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése